A dicsőítés dominóhatása (1)

„…egyre jobban dicsérlek...” (Zsoltárok 71:14 NLT) 

 

Ne csak a templomban dicsérd Istent! Légy olyan, mint a zsoltáríró: „Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám” (Zsoltárok 34:2)! Amikor úgy érzed, nincs kedved dicsőíteni az Urat, mégis megteszed, mert kedvére akarsz tenni, ezt nevezik a „dicsőítés áldozatának” (ld. Zsidók 13:15). És ha a dicsőítés életstílussá válik, az olyan, mint a dominóhatás (amikor az egyik változás előidéz egy másikat, és az egy következőt). Ha elmondod Istennek, milyen csodálatos Ő, mennyire szereted, és mennyire szeretnél időt tölteni vele, nagyobb valószínűséggel fogod tapasztalni, hogy házastársad azt mondja neked, milyen csodálatos vagy, mennyire szeret, és mennyire örül, hogy veled lehet. Idővel az egész családod és a barátaid is kezdik érezni a dominóhatást. Másrészt, ha nem adod meg a dicséretet, amely Istent megilleti, önmagadat fosztod meg attól, amire szükséged van az élethez. Dávid ezt mondta: „Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét!” (Zsoltárok 34:3) Isten az ő népének dicséretei között lakozik (ld. Zsoltárok 22:4 Károli). Ha azt mondod neki: „Uram, csodálatos vagy, nincs olyan probléma, amit Te ne tudnál megoldani, nincs olyan szükség, amit ne tudnál betölteni. Minden terhemet rád vetem. Tudom, hogy szeretsz engem, és ezért nem adom meg magam a depressziónak és a vereségnek. Benned bízom, hogy legyőzöd ellenségeimet, betöröd a zárt ajtókat, és győzelmet adsz nekem” – Isten elküldi angyalait, hogy harcoljanak, és megnyerjék számodra a csatát (ld. Zsidók 1:14) Nem csoda hát, hogy Dávid ezt mondta: „…egyre jobban dicsérlek Téged” (Zsoltárok 71:14 NLT). Ez működik! Nem gondolod, hogy itt az ideje neked is így gondolkoznod?

Semmiképpen ki nem vet

"Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól" (Jn 6,37).
 
Van-e példa arra, hogy Urunk valakit, aki hozzá ment, elutasított volna? Nem volt ilyen eset, és nem is lesz soha. A pokolban az elkárhozott lelkek között egy sincs, aki ezt mondhatná: "Krisztushoz mentem, de Ő elutasított". Lehetetlenség, hogy te vagy én lennénk éppen azok, akikkel szemben Krisztus Jézus megszegné ígéretét. Ne adjunk helyet magunkban ilyen sötét gyanúnak!
Ha a bennünket éppen most terhelő vétkeinkkel az Úr Jézushoz megyünk, biztosak lehetünk benne, hogy meghallgat és nem utasít el. Gyertek, menjünk hozzá együtt, azok is, akik még soha nem voltak nála, de azok is, akik már gyakran voltunk. Meg fogjuk látni, hogy egyikünk előtt sem zárja be a kegyelem ajtaját.
"Ez az ember bűnösöket fogad magához" - vádolták, de Ő mégsem utasított el senkit. Mi gyöngén és bűnösen megyünk hozzá, remegő hittel és kevés ismerettel és szegényes reménnyel, de Ő nem vet el bennünket. Megyünk hozzá imádkozva, bár imádságunk erőtlen és dadogó; hitvallással, bár az hiányos; dicséretekkel, bár azokban felét sem mondjuk el érdemeinek, de Ő mégis elfogad minket. Megyünk hozzá betegen, szennyesen, elcsigázva és méltatlanul, de Ő semmiképpen ki nem vet minket. Menjünk ma is újra hozzá, mert Ő valóban soha nem fog elküldeni magától.